Bevezető - Az állásinterjú, amivel minden elkezdődött

- Ne már! – nyafogta Donghae, arcát a faasztal burkolatára hajtva.
A mellette álló magas, barna hajú, vastagkeretes szemüveget viselő férfi felsóhajtott, a mai nap már ki tudja hányadszorra, de ez a mostani volt a legreményvesztettebb.
- Igazán kibírhatnád ezt a kis időt, muszáj neked is megnézni a jelentkezőket.
- Kis idő? – kapta fel a fejét Donghae, mérges pillantásokat lövellve a férfira. – Már másfél órája itt ülök.
A gondolatra, hogy ennyi időt elvesztegetett az életéből egy ilyen hülyeségre, felnyögött, és újra ráborult az asztalra.
- Akkor én mit mondjak? – kérdezte éles hangon a férfi.
- De te szereted az ilyeneket Daeho – mormolta válaszul Donghae.
Daeho nem szólt egy szót se, csak csóválni kezdte a fejét. Amikor hét évvel ezelőtt a cég elnöke, Donghae édesapja, jobb kezének nevezte ki, csak úgy repesett a boldogságtól, ennél jobb állásról nem is álmodhatott volna. Úgy érezte, hogy a sok-sok év munkájának gyümölcse most beérni látszik. Ám mikor egy évvel ezelőtt az igazgató visszavonult, és átadta fiának, Donghae-nak a cég vezetését, nem mondta senki, hogy az asszisztensi teendők mellett, babysitter-i feladatokat is el kell majd látnia.
A probléma gyökere abban rejlett, hogy a fiút ez az egész egyáltalán nem érdekelte. Nem akarta vezetni a céget, nem érdekelte az üzlet, a gazdaság. Édesapja kedvéért vette át, de halálra unta magát minden egyes nap.
Daeho pedig kezdett teljesen kimerülni, a fiú pesztrálása felemésztette minden energiáját. Most is legszívesebben itt hagyott volna csapot-papot mindent, és hazament volna, de hálás volt Donghae édesapjának a belé vetett bizalomért, és ezt szerette volna a lehető legjobb tudása szerint meghálálni.
Így hát lehunyta a szemét, és elszámolt tízig, miközben próbált egyenletesen lélegezni.
- Donghae, kérlek – szólalt meg gyengéd hangon. – Már nincs sok ember hátra.
- Rendben – lengette meg Donghae mintegy beleegyezése jeléül a bal kezét a levegőben.
Deaho megköszörülte a torkát, mire Donghae felemelte a fejét az asztalról, és széles mosolyt varázsolt az arcára.
- Így jó? – szűrte ki a szavakat fogai közül, miközben arckifejezése egy pillanatra sem változott meg.
Daeho úgy döntött, jobban jár, ha inkább nem is reagál rá semmit, kinyitotta az ajtót és behívta a következőt jelentkezőt.
- Lee Hyukjae, kérem fáradjon be.
- Jó napot kívánok – hajolt meg a fiú mélyen.
Donghae kíváncsisága felélénkült a magas, szőke hajú fiú láttán. A sötétkék öltöny remekül állt rajta, kiemelve karcsú alakját. És bár arca komoly volt, Donghae észrevette a szemében meghúzódó vidám pajkosságot, nem beszélve annak gyönyörű szép, mogyoróbarna színéről, amelyben akaratlanul ugyan, de egy pillanatra elveszett. Megrázta a fejét, csodálkozva önön reakcióján. Valamiért szimpatikus volt neki ez a srác, és ha egyszer valami felkeltette Donghae érdeklődését, azt többé nem engedte kicsusszanni a kezei közül.
- Felvéve – közölte egyszerűen Donghae, felállt, és megindult a teremből kivezető másik ajtó felé.
- Na, de Donghae – kiabált utána Daeho -, hisz szinte semmit nem tudunk róla.
- Ja, tényleg – vakartan meg zavarában a fejét, vigyorogva Donghae. – Mi a kedvenc sportod?
- Foci – válaszolta bizonytalanul Hyukjae, nem éppen erre a kérdésre számított.
- Na most már tudunk róla valamit – mosolygott elégedetten Donghae, majd újra megfordult, de Deaho dörgő hangja, megfagyasztotta ereiben a vért.
- Lee Donghae!
- Jól van, jól van – mormogta amaz, majd visszasétált az asztalhoz és duzzogva levetette magát a székre.
Aztán tekintete újra az előtte álló fiúra tévedt, és ettől egy kissé megnyugodott. Volt valami ebben a szőke hajú srácban, a kisugárzásában, ami egyszerre keltette fel az érdeklődését és nyugtatta meg.
Ellenben szegény fiú semmit se értett már. Ő csak egy sima állásra jelentkezett, most pedig úgy érezte mintha valami diliházba csöppent volna.
És ez a srác lenne a főnök? Inkább nézett ki retardált hülyegyereknek, mint komoly cég vezetőnek. Pedig a bácsikája, mennyire mondogatta neki, hogy ez milyen híres vállalat, és hogy ha egyszer itt állást kap, akkor megcsinálta a szerencséjét egész életére... Pfff, szerencséje lesz, ha maradandó lelki sérülés nélkül megússza ezt a találkozót.
És különben is, mit bámulja ennyire ez a srác? De mindezek ellenére, a fiú felkeltette kíváncsiságát. Még saját magának se tudta megmagyarázni, de minden hülyesége ellenére valahogy mégis csak szimpatikus volt neki. Volt valami benne, ami vonzotta. Nem tudta megmondani mi az, egyszerűen csak érezte.
- Szóval, khm – köszörülte meg a torkát Donghae. – Milyen suliba jártál?
- A Szöuli Nemzeti Egyetemre. Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem.
Donghae oldalra pillantott Daehora, mintha csak azt kérdezné: És ez most nekünk jó?
A férfi aprót bólintott, mire Donghae mosolyogva fordult vissza Hyukjae felé.
- Nem akarsz a személyi asszisztensem lenni? – tette fel váratlanul a kérdést.
Nehéz lett volna megmondani, hogy Hyukjae vagy Daeho lepődött-e meg jobban.
- Én... – kezdett neki Hyukjae, fogalma se volt mit is válaszoljon, ő nem ezért jött ide.
- Donghae, mi most a külkereskedelmi osztályra keresünk valakit – figyelmeztette kedvesen Daeho a fiút.
- Nem baj. Oda majd keresünk mást. Különben is, nem te panaszkodsz mindig Daeho, hogy az agyadra megyek?
- Én ilyet sosem mondtam, csupán annyit jegyeztem meg, hogy több figyelmet szentelhetnél a cég ügyeinek.
- De ha egyszer olyan unalmas - nézett a férfira, tekintetében a világ összes fájdalmával.
- Az élet nem mindig a mi kedvünk szerint alakul.
- De az enyém igen - vigyorgott Donghae.
- Ja, egyesek igen csak mázlisták - mormogta Daeho.
- Na de térjünk vissza Hyukjae-hoz. Akkor elfogadod az állást? - nézett a fiúra.
- Igen - válaszolta amaz határozottan. Nem tudta, hogy fog alakulni ez az egész, de valami azt súgta neki, itt a helye.
- Na akkor ezt meg is beszéltük. Daeho majd elmagyaráz mindent.
- Kivéve, azt az apróságot, hogy fogalmam sincs mi lesz az úr feladata - jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Daeho, de épp csak annyival, ami még nem számított tiszteletlenségnek.
- Nekem fog mindenben segíteni. Amit kérek azt megteszi.
- Inas lettem? - nyíltak tágra Hyukjae szemei.
- A babysitter találóbb kifejezés - kuncogott Daeho.
- Elég legyen! - nézett rá Donghae megrovóan.
- Holnap reggel 8-ra jöjjön be az irodámba, akkor mindent megbeszélünk - mosolygott kedvesen Hyukjaera Daeho.
- Értettem, uram.
- Na akkor ezzel is megvolnánk - állt volna fel ismételten Donghae, de Daeho megint szélsebesen lehűtötte a kedélyeit.
- De még mindig nincs senki a külkereskedelmi osztályra, ezt ne feledd.
- Ahj, akkor folytatnunk kell?
- Bizony.
- Remélem megéred ezt a nyűglődést - vetett egy éles pillantást a fiúra.
- Mindent megteszek, hogy jól végezzem majd a munkámat, uram. 
- Nagyon helyes, ezt el is várom. Na, Daeho hívd be a következő jelentkezőt, essünk gyorsan túl rajta.
- Akkor még egyszer köszönöm. Viszontlátásra, uram - hajolt meg búcsúzóul Hyukjae. 
Miközben hazafelé gyalogolt, azon gondolkodott vajon tényleg jól döntött-e mikor igent mondott.
- Mindegy, most már nincs visszaút - nézett fel a kéken ragyogó égre. - Hozzuk ki magunkból a legjobbat, lendítette kezét a magasba, mintha csak a nappal pacsizna egyet.