3. rész - Kétség és vidámság

Heechul belépett a zuhany alá, és hagyta, hogy a meleg vízcseppek végigfolyjanak vékony testén. Miközben a kellemes vízsugár felfrissítette, felidézte magában az elmúlt perceket. Leeteuk kezének lágy érintését még most is magán érezte, ajkai szinte perzselték bőrét minden egyes alkalommal, ahányszor csak hozzáért. Ahogy szerelme gyengéden beléhatolt, majd mozogni kezdett benne, először lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban, míg testük egybe nem olvadt, és elérve a kielégülés legmagasabb fokát, lihegve nem omoltak egymás karjaiba. Ahogy visszaemlékezett a pillanatra, a vágy újra fellobbant benne, és ennek alsó tájékon látható jelét is tapasztalta.
Hidegebbre állította a zuhanyt, muszáj volt lehűtenie magát. Nem tehetett róla, de Leeteuk olyan hatással volt rá, mint még előtte soha senki. Tizenhét éves volt, mikor megismerte, és a srác rögtön első alkalommal teljesen lenyűgözte. Kapcsolatuk barátságnak indult, és csak jóval később - mikor egy albérletbe költöztek - jöttek rá, hogy ennél sokkal többet éreznek egymás iránt.
Heechul mindig magabiztos srác volt, aki tisztában volt saját vonzerejével. Arcvonásai olyan gyönyörűek, annyira lágyak voltak, már-már egy lányéval vetekedtek. Ennek megfelelően igencsak népszerű volt a középiskolában, főleg a lányok körében. Még akkor is, mikor már tudta, hogy soha nem lesz barátnője, jól esett neki, ha a lányok bókoltak neki, dicsérték szépségét.
Azt is már kiskorában elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony idol lesz. Vonzotta az a titokzatos, hírnévvel, népszerűséggel teli világ. Akkor még nem látta, mi van mögötte, és a külső sok esetben sokkal vonzóbb, mint amit a benső valójában rejt. Így hát, Heechul mindent megtett, hogy idol válhasson belőle. A kinézete megvolt hozzá, és egész jól táncolt. Gyorsan tanult, és a legbonyolultabb koreográfiát is néhány próba után, rögtön megjegyezte. Az éneklésén még volt mit javítani, de a sok gyakorlás meghozta gyümölcsét.
Ezért is volt számára hatalmas csalódás, mikor elutasították. Sungminnal és Leuteukkel együtt jelentkezett, és bár a másik két fiúnak sem sikerült, de vele ellentétben ők sokkal könnyebben túltették magukat ezen.
Heechulban azonban ott, akkor valami eltört. A magabiztos fiú kételkedni kezdett magában, abban is, hogy egyáltalán tehetséges-e, és ez nemcsak a szakmai, hanem szép lassan a magánéletére is kihatott. Szerelmes volt Leetuekbe, és bár a fiú sosem adott rá okot, mégis állandóan attól rettegett, hogy egy szép napon megunja őt, és elhagyja. Nem lesz többé elég jó a fiúnak, úgy, ahogy a felvételiztetőknek sem volt akkor.
Tisztában volt a természetével, az állandó hangulatváltozásaival, amivel a többieket időnként az őrületbe tudta kergetni, mégis Leeteuk olyan türelemmel és nyugalommal viselte el minden kisebb és nagyobb kirohanását, hogy a fiú mélységes hálával viseltetett iránta.

De Leeteuk hiába vette körbe szeretettel, mivel Heechul magában se tudott megbízni, így a fiúban se tudott száz százalékosan; és az állandó kétségek kezdték szép lassan felemészteni. Tudta, hogy változtatnia kellene a viselkedésén, de egyszerűen nem ment. A félelme, hogy Leeteuk mikor fogja ez az egészet megunni, pedig egyre csak nőtt.
Elzárta a csapot, bekente magát tusfürdővel, majd újra magára engedte a vizet. Mintha a sok ezernyi apró vízcsepptől nem csak a teste, hanem a lelke is megtisztult volna egy kicsit.  Kilépett a zuhanyfülkéből, és szárazra törölte magát. Ezután bekente magát jó alaposan hidratáló krémmel, majd felöltözött.

Kiment a konyhába, megivott egy pohár teát, evett néhány falatot, aztán útnak indult. Bezárta az ajtót, majd órájára pillantva sietős léptekkel megindult. Igyekeznie kellett, ha nem akarta lekésni a buszt. Egyedül Leeteuknek volt autója, így a többiek a tömegközlekedés édes érzését tudhatták magukénak.
A buszról még át kellett szállnia a metróra, amely viszont szerencsére a színháztól két percnyi gyaloglásra tette le.
- Jó reggelt – köszönt mosolyogva a portásnak, mikor belépett az ajtón.
- Jó reggel, Heechul – biccentett köszönésképpen a portás.
Néha megállt elbeszélgetni a középkorú, mindig vidám férfival, de most sietnie kellett, megbeszélést tartottak az új színdarabbal kapcsolatosan.

Sungmin kinyitotta szemeit, hunyorgott egyet, majd gyorsan be is csukta őket. Semmi kedve nem volt még felkelni, de tudta, lassan itt az ideje elkezdeni készülődni. Lassan, nagyon lassan.
Munkájából kifolyólag Sungminnak sosem kellett korán kelnie, és a fiú rettentően élvezte, hogy reggel szép nyugodtan, kényelmesen elkészülhet, anélkül, hogy valaki verné a fürdőszoba ajtaját, hogy mikor lesz már kész végre, vagy éppen a konyhában kell kerülgetniük egymást.

Na, meg Sungmin mindennél jobban szeretett aludni. Éjjel akármeddig fent marad neked, csak reggel ne keltsd fel! Így a rádiós állást mintha csak neki találták volna ki. Bár másfelől néha kissé nyomasztotta ez a hatalmas csend reggelenként, ilyenkor nagyon magányosnak tudta érezni magát.
De gyorsan elhessegette ilyenkor ezeket a gondolatokat, és arra gondolt milyen szerencsés, hogy ilyen nagyszerű barátokkal lakhat együtt.
Sungmin némi lustálkodás után egy hirtelen mozdulattal kiugrott az ágyából. A késői kezdés hátránya, hogy rettentő nehéz rávenni magad, hogy elhagyd a pihe-puha ágyikódat. Ráadásul a fiú munkájának még csak fix kezdete se volt. Jó, ez nem azt jelentette, hogy beeshetett délután négyre is akár, de volt egy időkeret, amin belül szabadon mozoghatott.
Sungmin ugyanis az egyik szöuli rádiónál volt műsorvezető. Saját műsorral rendelkezett, amely igen nagy népszerűségnek örvendett a fiatalok körében. A mostani népszerű dalok játszása mellett a hallgatók is kérhettek számokat, és mindig volt egy adott téma, amit körbejártak a műsor ideje alatt.

Sungmin - talán önnön fiatalsága révén - hamar megtalálta a közös hangot a fiatalokkal. De nemcsak ez lehetett az oka; volt benne valami, amivel képes volt elnyerni mások bizalmát, beleélni magát az ő helyzetükbe. A műsorában is sokszor beszélt komoly témákról, de mindezt oly könnyedén tette, hogy egyáltalán nem úgy hatott, mintha fegyelmezni vagy prédikálni akarna, amit a fiatalok annyira utálnak.

Sungmin inkább olyan volt, mint egy jó barát, akihez bármikor, bármilyen problémával fordulhattak, és ő mindig megpróbált nekik segíteni. De annak ellenére, hogy látszólag nagyon lazának tűnt, sosem hülyéskedte el a dolgokat. Erre mindig nagyon odafigyelt. Tudta, hogy felelősséggel jár, amit tesz, és ennek igyekezett a lehető legjobban megfelelni. Csupán kissé más módon közelítette meg a dolgokat.
Miután lezuhanyzott és felöltözött, kiment a konyhába, és főzött magának egy csésze jó erős kávét. Aztán leszaladt a sarkon lévő pékségbe, és vett magának péksüteményt, visszafelé pedig még egy napilapot. Mire hazaért, a kávé pont annyira hűlt ki, amennyire szerette.
Reggeli közben elolvasta az újságot, aztán nekikezdett az aznapi feladatainak. Mindig alaposan felkészült, ha volt valami konkrét téma az esti műsorban. A legapróbb részleteknek is utánanézett, hogy megfelelő tanácsokat adhasson hallgatóinak. Ha a téma komolysága megkívánta, vendéget is hívott, szakembert, aki szakszerű tanácsokkal tudta ellátni a fiatalságot.
Talán most úgy tűnhet, ez valami rádiós talkshow, de Sungmin két órás műsora alatt, a zenéé volt a főszerep.
Attól függően, hogy az előkészületek mennyi időt vettek igénybe, Sungmin vagy saját maga főzte meg ebédjét, vagy a stúdió felé menet beugrott valahova ebédelni.
Nagyszerű szakács volt, és a másik három srác imádta, mikor a fiú a konyhában tett-vett. Ilyenkor előre borítékolható volt, hogy valamilyen mennyei étek lesz a végeredmény. Nem is kellett szólnia a fiúknak, hogy asztalhoz, mikor kész lett, mert azokat a finom illatok addigra már rég kicsalogatták az ebédlőbe. Ott ültek, mint a jó kisiskolások, arra várva, hogy megkapják „cukorkájukat”.
Egy alkalommal, mikor Hyukie és Heechul annyira összevesztek, hogy még másnap este is duzzogva mászkáltak a lakásban, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, Sungmin szintén szakácstudományát vetette be, és az eredmény nem is maradt el. A két fiú az illatoknak nem tudott ellenállni, és csakhamar kint ültek mindketten az ebédlőasztalnál. Csakhogy szóba állni még mindig nem akartak egymással, mire Sungmin közölte velük, hogy amíg nem beszélik meg a problémájukat, addig nincs vacsora.

Persze, mindketten büszkék voltak, és kezdetben makacsul hallgattak, de amint a két fiú mellettük elkezdett jóízűen enni, amire még jól rá is játszottak, Hyukie és Heechul szinte rájuk vetették magukat, és úgy fogadkoztak, hogy kibékülnek, és akár beszélgetésmaratont is tartanak, csak hadd ehessenek ők is. Hogy aztán Sungmin főztje lágyította-e meg a szívüket, vagy ők maguk látták-e be hibáikat, nem tudni pontosan, mindenesetre mindketten elismerték, hogy túlzásba estek, bocsánatot kértek egymástól, és újra szent volt a béke.

A stúdióban mindenki mosolyogva üdvözölte Sungmint. Szerettek vele együtt dolgozni, a fiú kedves, mindig vidám természete miatt, ami a körülötte lévőket is jókedvre hangolta.
Sungmin nekiállt kiválogatni azokat a számokat, amiket le akar majd adni a műsorban.
Átnézte még egyszer a jegyzeteit, összeszedte a gondolatait. Még néhány perc, és hatot üt az óra. Bár már túl volt egy néhány adáson, Sungmin még most is izgult minden egyes alkalommal. Ám ahogy kigyulladt a piros fény, és elkezdett beszélni, minden félelme elillant.

2. rész - Reggeli: kávé és palacsinta

Másnap reggel Hyukjae az ébresztőórája csörgésére riadt fel. A készüléket azután szerezte be, hogy az egyik ilyen reggeli ébredés alkalmával sikerült a mobilját földhöz vágnia, mégpedig olyan erővel, hogy ezzel azonnal aláírta a kicsiny készülék halálos ítéletét. Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy a történteket megelőző este igencsak későn, és igencsak illuminált állapotban ért haza. Nem csoda hát, hogy a kora reggeli nap sugarai nem találták valami fényes állapotban.
Úgy gondolta hát, jobb az óvatosság, és anyagilag is kevésbé megterhelő, ha olcsó ébresztőórákat tör össze mobilok helyett. Bár meg kell hagyni, azóta az incidens óta, nem történt több ilyen eset.
Nyújtózkodott egyet, majd erőt vett magán, és egy hirtelen mozdulattal kiugrott az ágyból. Nem lenne túl sikeres kezdet, ha rögtön az első nap elkésne.
Kinyitotta ruhásszekrénye ajtaját, kivett belőle egy fehér inget, és egy szürke öltönyt vállfával együtt. Ezután az alatta lévő fiókot húzta ki, és kihalászott egy pár fekete zoknit. Karjaiba kapta őket, és indult a fürdőbe, de legnagyobb meglepetésére, annak ajtaját zárva találta.
Kétségbeesetten kopogott be, hisz így el fog késni.
- Foglalt! Nem látod? - szólt ki egy igencsak morcos hang.
- De! De nekem is kellene a fürdő. Sokáig tart még Heechul?
- Nem tudom!
- Csak órák kérdése - mosolyodott el Leeteuk a keskeny folyosó falának dőlve.
Hyukjae egy pillanatra meglepődött, fel se tűnt neki, mikor jött oda a fiú.
- El fogok késni - nézett kétségbeesetten barátjára.
- Ne aggódj, mindjárt elintézem - mosolygott nyugtatóan Hyukjaera. - Heechul, enged be légyszives Hyukiet. El fog késni, te pedig úgyis ráérsz még. – kérte kedvesen szerelmét.
Szöszmötölés, kisebb puffanások, csattanások hallatszottak, majd nyílt az ajtó, és a két fiú egy igencsak morcos arccal találta szembe magát.
- Parancsoljon az Úr - nyújtotta ki jobb kezét, utat engedve Hyukjae-nak a fürdőbe. A kissé gúnyos hangnem normális esetben rosszul esett volna a fiúnak, de most meg se hallotta, annyira azon kattogott az agya, hogy csak el ne késsen.
- Kösz Heechul, és ne haragudj - nézett bűnbánó képpel a fiúra, majd belépve a fürdőbe, becsukta maga után az ajtót.
Heechul ott állt, egy szál törülközőben a folyosó közepén, szemeivel olyan szinten lángokat lövelve, hogy ha lett volna szuperhős képessége, már porig égette volna a lakást maga körül.
Leeteuk odahajolt hozzá, és néhány szót súgott a fiú fülébe, amitől annak olyan földöntúli mosoly ült ki az arcára, hogy az ember el se hinné, ha nem látná a saját szemével, hogy ez ugyanaz az a srác, aki az előbb még szikrákat szórt tekintetével.
Hyukjae közben megeresztette a zuhanyt, és neki állt gyorsan megfürdeni. A testén végigfolyó meleg vízcseppek beindították a vérkeringését, és mikor kiszállt a zuhanyfülkéből, frissnek és üdének érezte magát, készen állva a mai napra. Gyorsan felöltözött, majd megszárította a nyakára tapadt néhány vizes hajtincset, még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, aztán kilépett a fürdő ajtaján. Miközben a cipőjét vette fel, Heechul haladt el mellette, bárgyú mosollyal az arcán, de úgy tűnt a fiú se nem lát, se nem hall. Olyan volt akár egy zombi, és ha most egy filmforgatáson lettek volna, Oscar díjat ért volna ez az alakítás.
Pár perccel később megjelent egy vigyorgó Leeteuk is, és Hyukjae itt hagyta abba eszmefuttatását Heechul előbbi viselkedését illetően.
- Elvigyelek? - kérdezte Hyukjaetől, miközben ő is felhúzta a cipőjét.
- Azt megköszönném - mosolygott rá hálásan.
- Igazán nincs mit. És ne aggódj, minden rendben lesz. Remekül helyt fogsz állni, biztos vagyok benne - küldött egy biztató mosolyt felé, amiért a fiú ismét rendkívül hálás volt.
Kiléptek az ajtón, Leeteuk bezárt, majd elindultak le a lépcsőn, de ekkor meglepődve vették észre, hogy egy gyönyörű, hollófekete sportkocsi áll a kapujuk előtt.
- Hát ez meg kié lehet? – morfondírozott Leeteuk. Elég jó környéken laktak, de azért nem ennyire, itt tuti senkinek nem telne ilyen verdára.
Hyukjae is csak csóválta a fejét, ám ekkor nyílt a kocsi ajtaja, és egy magas, fekete hajú srác szállt ki belőle. Orrán sötét napszemüveg trónolt, kék farmert és fekete inget viselt, amelyre sötétkék sportzakót húzott. Hyukjae majdnem seggre ült döbbenetében, amikor az idegenben felismerte főnökét, Donghae-t.
Hát ez meg mégis mit keres itt? – csodálkozott.
- Mondd csak Hyukie, te ismered ez a férfit? – kérdezte Leeteuk bizonytalanul, a fiú elképedt arca láttán.
- Ő a főnököm – nyögte ki nagy nehezen.
- Akkor mégse lesz szükséged fuvarra – mosolyodott el Leeteuk, majd elindult a kapu felé.
Hyukjae látta amint barátja köszönt Donghae-nak, aki viszonozta a köszönést, majd Leeteuk beült a kocsijába és elhajtott. Donghae közben belépett a kapun, de ő még mindig a lépcső közepén állt kővé meredten, akár egy tökéletesen élethű szobor.
- Szia Hyukie – köszönt vidáman Donghae. – Ugye nem baj, ha így szólítalak?
- Nem, egyáltalán nem gond, uram. Jó reggelt – hajolt meg.
- Ahj hagyd ezt az udvariaskodást, nyugodtan tegezz. Úgyis nagyjából egykorúak lehetünk.
- Huszonhárom.
- Mondom én. De mondd csak, ma még lejössz azon a lépcsőn, vagy ott készülsz eltölteni az egész napot?
- Bocsánat, elnézést, máris megyek.
- Reggeliztél már?
- Még nem.

- Akkor mit szólnál, ha ennénk valamit munka előtt? Ismerek egy isteni palacsintázót a közelben.
- Rendben.

- Szereted, ugye?

- A palacsintát? – kérdezett vissza Hyukjae bizonytalanul. - Igen.
Donghae feltolta napszemüvegét a feje tetejére, beindította a fekete csodát, és elindultak a belváros felé. Útközben nem beszélgettek, de Hyukjae egyszer csak azon kapta magát, hogy már egy jó ideje meredten bámulja Donghaet.
- Valami baj van? – kérdezte a fiú egy félmosoly kíséretében.
- Nem, semmi – fordult előre, tekintetét az előttük lévő autó jobb hátsó lámpájára összpontosítva. Legszívesebben belesüllyedt volna az ülésbe, egészen addig, amíg el nem tűnik.
- Tudom, fura szerzetnek tartasz. Ne aggódj, nem te vagy az egyedüli.
- Nem, én csak meglepődtem. A főnök általában nem szokott kocsival házhoz menni a beosztottjáért.
- Nem is fogok érted menni mindennap, szóval ne szokj hozzá. De ma valahogy ilyen kedvem volt.
Különben meg az asszisztensem vagy, úgyhogy kénytelen leszel mindenhova velem jönni.
- Értem.
- Ne vágj ilyen ijedt képet, jól fogsz szórakozni. Ígérem – nevette el magát, de Hyukjae ebben korántsem volt olyan biztos. Donghae szavai nem nyugtatták meg, épp ellenkezőleg, most kezdett igazán pánikolni.
Közben megérkeztek a palacsintázóhoz és Hyukjae-nak csak most tűnt fel, hogy megint a külvárosban vannak. Úgy tűnt Donghae elég gyakran járhat ide, mert mikor belépett, a pincérnő azzal a bizalmas mosollyal fogadta, amivel a törzsvendégeket szokás. Leültek az egyik asztalhoz, és nem is kellett várniuk, a pincérnő máris jött egy étlappal, amit átnyújtott Hyukjae-nak.
- Sziasztok! Parancsolj! Hae, neked a szokásosat? – fordult a fiú felé.
- Aha – bólintott mosolyogva, lelki szemei előtt megjelent a fenséges desszert, és alig várta már, hogy a szájában érezhesse a mennyei ízeket.
- És neked milyet hozhatok? – fordult vissza Hyukjae-hoz.
- Kakaós palacsintát kérnék.
- Meg hozz neki is áfonyásat is, légyszíves – kérte a pincérnőt. – Isteni finom, muszáj megkóstolnod – közölte a fiúval, miután a pincérnő elment.
Hyukjae csak bólintott, egy árva hang se jött ki a torkán.
- Na és, hogy tetszik a hely? – kérdezte Donghae néhány percnyi csend után.
Hyukjae körbenézett. A helyiség elég kicsi volt, egyszerűen berendezve, leginkább a 80-as évek hangulatát idézve, mégis barátságos, családias érzést keltett az emberben.
- Nagyon kellemes, hangulatos.
- Ennek örülök. Véletlenül tévedtem ide, de azóta hetente legalább egyszer eljövök. Kicsit kikapcsol, na és persze nem feledkezzünk meg az isteni palacsintákról. Majd mindjárt megérted miről beszélek.
Mielőtt Hyukjae bármit is reagálhatott volna, a pincérnő megjött a palacsintákkal. A fiúnak el kellett ismernie, már az illatuktól is összefolyt a nyál a szájában.
Először a kakaósat kóstolta meg, messze felmúlta várakozásait. A csokiöntettel és a habbal remekül kiegészítették egymást. Vajon mi tudhatnak az itteniek? Szép lassan ette, alaposan kiélvezve minden egyes falatot. Miután megette mindkét kakaósat, maga elé húzta a másik tányért. Ahogy felnézett észrevette, hogy Donghae őt nézi, még csak hozzá sem nyúlt a palacsintáihoz.
- Hát te nem eszel? – kérdezte csodálkozva a fiút.
- De-de, máris. Csak nagyon izgatott vagyok, hogy hogy ízlik neked.
Hyukjae kicsit zavartan beleharapott az áfonyásba, de ahogy a kellemes íz szétáradt a szájában, úgy érezte magát, mint aki most lépett be a mennyország kapuján.
- Na, milyen? – hajolt egy kissé előrébb izgalmában Donghae.
- Ez valami mesés. Nagyon-nagyon finom. Most már megértem, miért szereted ezt a helyet.
Donghae elégedetten mosolygott, és végre nekiállt ő is enni. Épp lenyelte az utolsó falatot mikor megszólalt a mobilja.
- Szia Daeho...Itt van velem. Palacsintázunk...Értettem. Máris induluk...Tudom...Sajnálom.
Donghae lerakta a telefont, majd bocsánatkérően Hyukjae-ra nézett.
- Ne haragudj, de mennünk kell. Daeho kissé ideges volt a telefonban – szabadkozott.
- Semmi gond, már úgyis kész vagyok. Remélem nem lesz semmi baj – aggodalmaskodott Hyukjae.
- Ja, amitt ne aggódj. Te nem fogsz kapni semmit. Max. engem szúr le. Tudja, hogy én rángattalak magammal.
- Én miattad is aggódom.
- Tényleg? Ez kedves tőled – jött zavarba Donghae.
Ez volt az első alkalom, hogy a fiú nem azt az erős magabiztosságot sugározta, mint eddig. Miközben követte az autóhoz Hyukjae egyre azon morfondírozott, vajon milyen lehet ez a fiú valójában.

Leeteuk beült az autójába, sebességbe tette, majd elindult. Útközben Hyukjae főnökén morfondírozott. Első látásra szimpatikus volt neki a férfi, remélte, hogy Hyukie is jó ki fog jönni vele.
Húsz percnyi kocsikázás után megérkezett a hatalmas szürke épület elé. Leparkolt, majd elindult befelé. A portás már régi ismerősként köszöntötte, mosolyogva intett oda neki. Leeteuk biccentett, viszonozva köszönését. Felment a harmadik emeletre, kopogás nélkül benyitott a hófehér ajtón.
Körbenézett a nappaliban, de nem talált ott senkit.
Ezek meg hol lehetnek? - morfondírozott.
Benézett az ebédlőbe, ahol az asztalnál egy barna hajú srácot talált, amint az előtte lévő papírkupacba mélyedt. Annyira elmerült benne, hogy észre se vette Leeteuköt.
- Szia Onew - ült le mellé, mire a fiú összerezzent a váratlan hang hallatán.
- Aish, Teuk, a frászt hoztad rám - kapott mellkasához.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
- Ugyan, semmi baj - mosolygott immár Onew. - Azt hiszem túlságosan belefeledkeztem ezekbe az iratokba.
- Mik ezek? - hajolt oda Leeteuk, hogy jobban szemügyre vehesse a papírokat.
- Próbálom összehozni a jövő heti feladatainkat, hogy mikor mit kell csinálnunk és hova kell mennünk.
- Segítsek?
- Megtennéd?
- Persze. Tudod, hogy bármikor szívesen segítek.
- Ezer hála.
- Na mutasd. Akkor először is tegyük sorba napok szerint - kezdte el szortírozni az iratokat Leeteuk.
Nemsokára a hatalmas kupacból, hét kisebb halom lett.
- Na és akkor most nézzük meg az elsőt. Hétfő, reggel kilenc óra, interjú és fotózás a The Star magazinnak. Egy óra, sajtótájékoztató az új kislemezzel kapcsolatosan. Háromtól táncpróba. Hétkor fellépés a Strong Heart varieté műsorban. Elég húzós nap lesz.
- Nekem mondod? Tegnap is, illetve az már ma volt, hajnalban kerültünk ágyba.
- Szóval ezért nem láttam a többieket.
- Ők még alszanak. Megtehetik - sóhajtott egy nagyot Onew.
- Miért nem fekszel le te is még egy kicsit? Én majd befejezem ezt itt.
- Szó sem lehet róla! Nem fogom átpasszolni neked a munkát. Így is nagyon hálás vagyok a segítségedért.
- Barátok közt ez természetes - kacsintott rá Teuk.
Átnézték a többi napot is, és néhány perccel később már végeztek is.
- Kérsz egy csésze kávét? - érdeklődött Onew.
- Á, azt most jól esne.
- Én is kaphatnék? - szólalt meg az ebédlő bejáratából egy álmos hang.
- Persze Key.
- Kösz. Kell valami, hogy kissé magamhoz térjek - ásított egy nagyot.
- Hallottam, hogy a tegnapi díjátadó parti jó sokáig tartott.
- Eléggé. És esélyünk se volt, hogy hamarabb lelépjünk - húzta el a száját Key.
- De legalább ma tudtok egy kicsit pihenni. Délután csak táncpróbátok van. Esetleg lóghattok róla egy kicsit - kacsintott a fiúra Leeteuk.
- Na, de Teuk! Ha ez most Choi Jin hallotta volna - rázta játékosan felé Key a mutatóujját.
- Néha át lehet egy icipicit hágni a szabályokat, nemde? - vigyorogta el magát Leeteuk.
- Na látod, ezért imádunk annyira! Te vagy a legjobb asszisztens a világon!
- Most kissé túlzol Key - pirult el Leeteuk.
- Nem Teukie, Key-nek igaza van, te vagy a legjobb! - állt csapattársa mellé Onew.
- Kösz srácok. Ti pedig a legjobb főnökök! - nevetett fel Leeteuk.
- Főnök a tudod kid! - nézett mindkét fiú morcosan rá.
- Jól van. Tudjátok, hogy gondoltam. Na szóval, csak annyi, hogy jó veletek együtt dolgozni.
- Hát igen, nem mindenkinek van akkora mázlija, hogy az ideje nagy részét együtt tölthesse Kim Kibummal - düllesztette ki a mellkasát Key.
- Na persze - dőlt mindkét fiú a nevetéstől.
- Hö - szegte fel az állát durcásan Key.
- Naaa, tudod, hogy szeretünk - próbálta engesztelni Onew.
- Nem úgy tűnik - fordított hátat nekik a fiú, de ajkai közben már mosolyra húzódtak.
- Key, ne haragudj ránk, kérlek! - igyekezte békíteni a fiút Leeteuk is.
- Hát hogy tudnék haragudni rátok, fiúk - fordult meg, arcán hatalmas mosollyal.
- Hé, te átvertél minket? Csak megjátszottad, hogy haragszol - fogott gyanút Leeteuk.
Key válasz helyett csak vigyorgott.
- Na megállj ezért még számolunk! - rázta az öklét felé játékosan Onew.
- Kérlek, könyörülj meg rajtam leaderem - ereszkedett térdre Key, két kezét összekulcsolva emelte Onew felé.
Olyan jól játszotta az ártatlant, ki bocsánatért esedezik, hogy a két fiúból megint kitört a nevetés.
- Jaj, majdnem elfelejtettem, Choi menedzser megkért, hogy hívd fel ezt a számot és egyeztesd a részleteket - vette elő a mobilját, hogy kikeresse az sms-t, amit a menedzserük küldött. - A High Cut akar interjút készíteni velünk.
- Rendben, máris hívom - írta be a számot saját mobiljába.
Leeteuk szeretett együtt dolgozni a fiúkkal. Nem is álmodhatott volna ennél jobb munkát.
Eszébe jutott a nap, amikor minden elkezdődött. Ő is válogatásra jelentkezett, idol szeretett volna lenni, ahogy sokan mások, de sajnos elutasították. Csalódottan indult hazafelé, amikor észrevette, hogy egy férfit meglök néhány srác, akik észre se véve, mit tettek, tovább siettek. Odament és segített felszedegetni a férfi papírjait. Az megköszönte a kedvességét, majd nagyot sóhajtva nézett körbe a termen, ahol teljes volt a káosz. Leeteuk először nem mert megszólalni, majd megköszörülte a torkát, összeszedte minden bátorságát, és mondott néhány szót a férfinak. Fél órával később mindenki rendezett sorokban állt, és a fiú által javasolt módszerrel sokkal hatékonyabban le tudták folytatni a további meghallgatásokat. A férfi megkérdezte Leeteuk-öt, nincs-e kedve a jövőben valami hasonlóval foglalkozni, hisz úgy tűnik, a tehetsége megvan hozzá. Persze akkor még nagyon letört volt az előbbi kudarc miatt, hisz annyira szeretett volna énekelni, táncolni. A férfi mindenesetre adott neki egy névjegykártyát, és biztatta, hogy ha mégis meggondolná magát, hívja nyugodtan. Leeteuk eltette, majd egy időre meg is feledkezett róla.
Néhány hónappal később épp azon gondolkodott, melyik egyetemre jelentkezzen, amikor kezébe akadt a névjegykártya. Csak akkor nézte meg alaposabban. Teljesen ledöbbent, mikor meglátta a nevet rajta.
Lee Jae Hong - olvasta álmélkodva. - De hisz ő a Shinwa menedzsere!
Nem is gondolta volna, hogy aznap ilyen híres emberrel hozza őt össze a sors. Ezután elhatározta, hogy kommunikációs főiskolára jelentkezik. Jó tanuló volt, de ezután még inkább igyekezett, és sikerült bejutnia a Szöuli Nemzeti Egyetemre. Amikor felhívta Lee Jae Hongot, félt, hogy a férfi már nem fog emlékezni rá ennyi idő távlatából, de kellemesen csalódott, pontosan tudta, hogy kicsoda. Így Leeteuk a kötelező gyakorlatát az SM Entertaimentnél tölthette. Később felvették a céghez is a férfi közbenjárására. Akkor készítették elő a Shinee debütálását és Choi Jin menedzsernek jól jött egy asszisztens, aki mindenben segít. Leeteuk hamar összehaverkodott mindegyik fiúval, különösen Onew-val lettek nagyon jó barátok.
Néha elgondolkodik azon, vajon mi lett volna, ha azok a fiúk nem lökik meg Lee Jae Hongot, vagy ha nem megy oda segíteni neki, vagy ha nem elég bátor ahhoz, hogy elmondja az ötletét. Akkor vajon most hol lenne? Merre tartana az élete? Vajon következő évben újra megpróbálta volna a válogatást? Lehet, most ő is idol lenne?
De ezek a gondolatok amilyen gyorsan felvillantak a fejében, olyan gyorsan el is tűntek mindig. Imádja a munkáját, szeret együtt dolgozni a fiúkkal. És remélhetőleg egyszer majd saját csapata is lesz.
- Hééé, Teukieeeee - lengette a kezét Onew le-fel Leeteuk szemei előtt.
- Jaj, ne haragudj, elbambultam.
- Semmi baj, csak kihűl a kávéd.
- Ó, már kész is van? Köszönöm szépen, Onew.
- Szívesen - mosolygott rá a fiú.
Igen, egyszer szeretne ő is menedzser lenni, saját csapattal. De majd csak sok-sok év múlva!

1. rész - Lakótársak

Belépve a házba, hangosan elköszönte magát, de semmilyen választ nem kapott. Kibújt a cipőjéből, majd a nappali felé vette az irányt, ahol egy hangos sóhaj közepette, levetette magát, a plüss borítású, királykék színű kanapéra. Ujjait lágyan végighúzta a finom tapintású anyagon, azon gondolkodva, mihez is kezdjen, míg megjönnek a többiek. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ez az utolsó nap, amit még így egyedül tölt, holnaptól ő is majd késő este érkezik haza, akárcsak a többiek.
Ám ekkor gyomra korogni kezdett, mintegy válaszul az előbb gondolatban feltett kérdésére. Fejét kissé oldalt hajtotta, majd némi töprengés után úgy döntött, hogy pizzát rendel. Úgy érezte, egyedül képes lenne befalni egy extra nagy méretűt. A tőle balra lévő, falon függő, hófehér órára sandított, és azon tűnődött, megvárja-e a többieket.
- Aish! - mormogta félig hangosan, győzni engedve kedvességét.
Addig is, hogy valamelyest csillapítsa éhségét, benézett a mélyhűtőbe, és örömmel konstatálta, hogy van még egy darab a kedvenc epres jégkréméből. Leült az ebédlőasztalhoz, kibontotta a csomagolásból, és aprókat harapdálva belőle kezdte el enni. Nem igazán szeretett egyedül lenni, ráadásul a házban is akkora csend honolt, hogy ha már besötétedett volna, a legkisebb zaj is a frászt hozta volna rá.
Többször felvetette már a többieknek, hogy vegyenek egy kiskutyát, de mindannyiszor elmagyarázták neki, hogy nem tudnának rendesen gondoskodni róla. Még sem hagyhatják egész napra egyedül, bezárva szegénykét.
Négyen bérelték a lakást, a többiek már jó ideje dolgoztak, egyedül Hyukjae járt még egyetemre. Na, de holnaptól már ő is a munkás emberek széles táborát erősíti. Nagy reményekkel nézett elébe, örült, hogy végre saját keresete lesz, és hogy nem kell többé a szüleire támaszkodnia. Szegény családból származott, és tisztában volt vele, hogy a szülei mekkora áldozatot hoztak, hogy őt és a nővérét taníttatni tudják. Szerette volna ezt egy napon valahogy meghálálni nekik.
A jégkrém elfogyott, de a többiek még mindig nem érkeztek meg. Visszament a nappaliba, kényelembe helyezte magát a kanapén, majd bekapcsolta a tv-t, hogy elszórakoztassa magát, míg nem jön valaki. Az egyik adón ment egy varieté műsor, azt kezdte el nézni.
Nem sokkal később ajtócsapódás zaja ütötte meg a fülét.
- Megjötteeem! – hallotta meg lakótársa hangját.
- Szia Minnie! – kiabált ki neki.
- Na, mi újság, Hyukie? – ugrándozott be amaz fél lábon a nappaliba, miközben a kezében lévő fél pár papucsot igyekezett a levegőbe meredő lábára felvarázsolni. – Mesélj, mi volt az állásinterjún?
- Hát, elég furcsa volt - húzta el a száját Hyukjae.
- Hallgatlak - ült le mellé a kanapéra Sungmin. Mindig vidáman csillogó tekintetét most kíváncsian szegezte a fiúra.
- Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint valami főnök, sokkal inkább, mint valami elkényeztetett gyerek. Olyanokat kérdezett, hogy mi a kedvenc sportom, de az egyáltalán nem érdekelte, mit tanultam, vagy hogy melyik egyetemre jártam. És a végén azt mondta, legyek a személyi asszisztense. De nem is ez volt a meghirdetett állás, Minnie.
- Hát, valóban kissé furcsa figurának tűnik abból, amit elmondtál, de szerintem adnod kellene neki egy esélyt. Ha nem tetszik a munka, utána még mindig otthagyhatod. Ez egy nagyon jól menő vállalat.
- Tudom. A bácsikám is ezt mondta - túrt bele idegesen szőke hajába.
- Akkor már ketten vagyunk - vigyorgott Sungmin, de barátja kétségbeesett arckifejezést látva, közelebb ült hozzá, és átkarolta a vállát. - Ne aggódj, minden rendben lesz! - próbálta bíztatni őt.
- Remélem is.
- De kár ezen rágódnunk egész este, holnap majd úgyis minden kiderül - mosolygott rá Sungmin.
- A rágásról jut eszembe, nagyon éhes vagyok - szorította karjait hasára, olyan szenvedéssel az arcán, mint akinek az elmúlt néhány percben a legnagyobb kínokat kellett kiállnia.
- De hát, miért nem ettél? - nézett rá elhűlve barátja.
- Mert meg akartalak várni titeket. Gondoltam, együtt vacsorázhatnánk.
- Milyen kedves vagy, Hyukie! Cserébe veszek neked desszertet.
- Juhu!!! - kiáltott fel örömében Hyukjae, és már száguldott is ki az ebédlőbe, hogy kiválassza az édességet, amit majd a pizza után fog enni.
- Még hogy a főnöke gyerekes… – kuncogott Sungmin, majd a fiú után ment, aki egy széken térdelve, az asztal fölé hajolva, épp a kedvenc pizzázójuk szórólapját tanulmányozta. - Na, találtál már valamit? – hajolt mellé, hogy ő is egy pillantást vethessen a kínálatra.
- A desszert már megvan, tiramisu! – mosolygott olyan elégedetten Hyukjae, mint aki máris szájában érzi a fenséges sütemény ízét.
- Hmm, nem is rossz ötlet, lehet, én is eszek egyet.
- Akkor már csak a pizzákat kell kiválasztanunk.
- Én szalámisat kérek.
- Én meg... Mondjuk, legyen...sonkás-kukoricás.
- A többieknek milyet rendeljünk?
- Hááát, nem is tudom. De nem kéne hamarosan megjönniük?
- Heechul általában ilyenkor már itthon szokott lenni, de Teukie-nél sosem lehet tudni.
- Na, ja.
- Mindjárt felhívom, és megkérdezem.
Sungmin kiment az előszobába, felvette a földről a hátizsákját, amit hazajövetelekor csak úgy ledobott oda, kihúzta a cipzárt, és némi keresgélés után kivette a mobilját. Kikereste a névjegyzékből Leeteuk számát, majd megnyomta a zöld gombot.
- Szia Teuk!...Ne haragudj, hogy munka közben zavarlak, csak azt akarom megkérdezni, hogy mikorra érsz haza?...Na, az pont jó, Hyukie és én ugyanis arra gondoltunk, hogy pizzát vacsorázunk, te milyet kérsz?... Rendben, Hee-ről tudsz valamit?... Remek, akkor egy fél óra múlva, szia.
Becsúsztatta a telefont a farzsebébe, majd visszament az ebédlőbe, ahol Hyukjae még mindig a széken térdelt, de felsőtestét immár az asztalra borulva találta. Karjai két oldalt lefelé lógtak a levegőbe, ki volt nyúlva, akár egy béka.
- Hyukie, minden rendben van? - kérdezte kissé tétován.
A fiú válaszképp felemelte a jobb kezét, és meglengette, mint valami zászlót. Sungmin megnyugodott az apró életjel láttán. Ismét előkapta mobilját, és megrendelte a pizzákat, na, meg a desszerteket. Aztán átment az asztal másik oldalára, de le kellett guggolnia, hogy Hyukjae szemébe tudjon nézni. Rég látott már bárkit is ennyire látványosan szenvedni.
- Most komolyan, így akarod megvárni a pizzát?
- Miért, mi bajod van vele? - dünnyögte, arcát továbbra is szorosan az asztallaphoz nyomva.
Sungminból hirtelen kitört a nevetés. Hátraesett a fenekére, de fájdalmát most elnyomta a jókedve.
- Mi az, mit nevetsz? – kérdezte csodálkozva Hyukjae.
- Ahogy beszélsz... Tisztára olyan vagy... mint egy... hal – Sungmin csak úgy bugyborékolt a nevetéstől, miközben kezeivel a hal tátogását utánozta.
- Nem vicces – motyogta elhaló hangon Hyukjae, mint aki már az utolsókat rúgja.
- Tényleg, mint egy partra vetett hal – Sungmin nem bírt magával, rég nevetett ennyire szívből.
Ekkor megszólalt a csengő. Hyukjae úgy pattant fel az asztalról, mint ha legalábbis az élete múlna rajta. Kiszáguldott az előszobába, és akkora hévvel tépte fel az ajtót, hogy majdnem felkenődött az igencsak meglepődött Leeteuk izmos mellkasára.
- Ja, csak te vagy az – legyintett lemondóan, azzal visszaballagott az ebédlőbe, és újra elfoglalta előbbi pozícióját.
- Ezt meg mi lelte? – fordult Leeteuk az időközben kiérő Sungmin felé.
- Éhhalál!
- Oh, vagy úgy – nevetette el magát a fiú.
Jól ismerték e téren barátjukat. Hyukjae képes volt annyit enni, mint ők hárman együttvéve. És nagyon kényes volt a kajájára. Ha valaki akárcsak egy falatot is el mert venni belőle, annak annyi volt.
- Mi ez a kupaktanács az ajtóban? – szólalt meg mögöttük egy ismerős hang.
- Szia Heechul – üdvözölte mosolyogva Sungmin.
- Szia édes – lehelt gyengéd csókot ajkaira Leeteuk.
- Szóval? – kérdezte ismét Heechul, miközben átkarolta szerelme derekát.
- Semmi különös, csak Hyukjae áll az éhhalál küszöbén – magyarázta el Sungmin a helyzetet. – Ha látnád kiterülve az ebédlő asztalán… – Ahogy felidézte a látványt, újra nevetnie kellett.
- Á, szóval csak a szokásos – mosolygott Heechul.
- Mondjuk, már én is elég éhes vagyok – húzta el a száját Leeteuk. – Ma megint tiszta bolondok háza volt, ebédelni se volt időm.
Ám ekkor mintegy varázsütésre egy motor parkolt le a házuk előtt. Mielőtt még akár egy lépést is tehettek volna, egy kengyelfutó gyalogkakkuk száguldott el közöttük, aki pontosan úgy nézett ki, mint az ő Hyukjae barátjuk. A madárka már vette is át a pizzákat, meg a két tiramisut, ám ekkor váratlan akadályba ütközött.
- Minnie! – kiáltott oda a fiúnak. – Tudnál jönni fizetni?
A szőke hajú fiú csak mosolyogva megrázta a fejét, és már indult is, hogy barátja aztán végre rávethesse magát a vacsorájára.
Mind a négy fiú bement a házba, míg Leeteuk és Heechul kezet mostak, addig Sungmin és Hyukjae megterítettek, majd leültek, és nekiláttak vacsorájuknak.
A leggyorsabban Hyukjae lapátolta be a pizzáját, Leeteuk ellenben még akkor is az utolsó szeleten nyammogott, amikor a többiek már rég befejezték az evést. Heechul kissé felháborodott, amikor meglátta, hogy a két szőke fiúnak desszertje is van.
- Ez nem fair, én miért nem kaptam? – durcizott.
- De hisz nem is szereted a kávét – nézett rá meglepetten Sungmin.
- Pff, mert más desszert nem volt, mi?
- Ne haragudj, Heechul – szégyellte el magát Sungmin. – Nem is gondoltam rá, hogy titeket is megkérdezzelek.
- Jellemző – morgolódott még mindig Heechul.
- Hee, fejezd be! – nézett rá megrovóan Leeteuk. – Úgyis állandóan azt hangoztatod, hogy vigyáznod kell a vonalaidra. Akkor meg ne akarj süteményt enni!
- Egy szelet azért belefér!
- Az esti pizza már épp elég bűnözés volt.
Heechul duzzogva elfordult, érezvén, hogy ezúttal ő maradt alul. Leeteuk nem foglalkozott vele, tudta, hogy a srác nemsokára úgyis újra a régi lesz. Heechul hangulatingadozásait nem volt egyszerű követni. Őszintén szólva, a srácnak iszonyú mázlija volt Leetuekkel, aki roppant nyugodt és türelmes fiú volt.
- Mondd csak, Hyukjae, – fordult feléje – mi volt az állásinterjún?
- Megkaptam az állást – válaszolt a fiú két kanál tiramisu között.
- Ez nagyszerű, gratulálok!

- Köszönöm.
- Hát, azért nem egészen azt, amire jelentkezett – szúrta közbe Sungmin.
- Hogyhogy? Ezt most nem értem - zavarodott össze Leeteuk.
- Személyi asszisztensnek vett fel maga felé a főnök – magyarázta Hyukjae.
- Az nem semmi! Te aztán nem vesztegeted az idődet, Hyukie, rögtön magasra törsz! – nevette el magát Leetuek.
- Hát, nem tudom, kissé fura a főnök – húzta el a száját Hyukjae.
- Minden főnöknek vannak dilijei, emiatt ne aggódj. Én erről órákig tudnék mesélni.
- Ó, szerintem remekül ki fognak jönni egymással – vigyorgott Sungmin.
- Viszont azt hiszem ideje aludnunk menni, legalábbis, ami engem illett. Hosszú napom volt, és a holnapi sem lesz könnyebb - nyomott el egy ásítást Leeteuk.
- Nekem meg szükségem van a 8 óra alvásra, különben szürke és fénytelen lesz a bőröm. És azt ugye az én helyzetemben nem engedhetem meg magamnak - magyarázta olyan nagy hévvel a többieknek Heechul, mintha azokat akár egy fikarcnyit is érdekelné a fiú bőrének állapota.
Leeteuk, aki leginkább érintett volt az ügyben, már többször magyarázta neki, hogy nem kéne annyit a külsejével törődnie, és főleg nem mindenféle kence-ficét az arcára kennie, de mindhiába. E tekintetben Heechul ügyet se vetett rá.
- Én is lefekszem, túlságosan ideges vagyok, na meg holnap még véletlenül se szeretnék elkésni.
- Én még nem vagyok, fáradt azt hiszem megnézek egy filmet lefekvés előtt.
- Mázlista - dünnyögte Heechul.
Sungmin csak vigyorgott. Az ő munkája nem követelte meg, hogy minden reggel korán keljen, amiért a többiek nagyon tudták irigyelni.
- Ha még ilyen energikus vagy, akkor akár el is mosogathatnál - mosolygott rá angyali arccal Hyukjae.
- Hééé! - kiáltott fel Sungmin, morcos szemekkel nézve a többiekre, de egy fél perccel később tekintete máris megenyhült, és újra a régi volt. - Oké, rendben - egyezett bele egy nagy sóhaj kíséretében.
- Akkor mi megyünk is - pattantak fel gyorsan a többiek, mielőtt még a fiú meggondolná magát. - Jó éjszakát.
- Jó éjt - köszönt el tőlük Sungmin.
Szerencsére nem volt sok mosogatnivaló, azt a néhány tányért és poharat, pár perc alatt elmosta.
Utána kiment a nappaliba, kiválasztott egy filmet a polcról, berakta a dvd lejátszóba, majd leheveredett a kanapéra és megnyomta a lejátszás gombot. Az akciófilm, amit választott igencsak izgalmas volt, így nemsokára fekvő helyzetből feltornászta magát ülő állapotba. De azért a vége felé már ásítozni kezdett. Mikor befejeződött a film, visszatette a helyére, majd elment ő is aludni.

Bevezető - Az állásinterjú, amivel minden elkezdődött

- Ne már! – nyafogta Donghae, arcát a faasztal burkolatára hajtva.
A mellette álló magas, barna hajú, vastagkeretes szemüveget viselő férfi felsóhajtott, a mai nap már ki tudja hányadszorra, de ez a mostani volt a legreményvesztettebb.
- Igazán kibírhatnád ezt a kis időt, muszáj neked is megnézni a jelentkezőket.
- Kis idő? – kapta fel a fejét Donghae, mérges pillantásokat lövellve a férfira. – Már másfél órája itt ülök.
A gondolatra, hogy ennyi időt elvesztegetett az életéből egy ilyen hülyeségre, felnyögött, és újra ráborult az asztalra.
- Akkor én mit mondjak? – kérdezte éles hangon a férfi.
- De te szereted az ilyeneket Daeho – mormolta válaszul Donghae.
Daeho nem szólt egy szót se, csak csóválni kezdte a fejét. Amikor hét évvel ezelőtt a cég elnöke, Donghae édesapja, jobb kezének nevezte ki, csak úgy repesett a boldogságtól, ennél jobb állásról nem is álmodhatott volna. Úgy érezte, hogy a sok-sok év munkájának gyümölcse most beérni látszik. Ám mikor egy évvel ezelőtt az igazgató visszavonult, és átadta fiának, Donghae-nak a cég vezetését, nem mondta senki, hogy az asszisztensi teendők mellett, babysitter-i feladatokat is el kell majd látnia.
A probléma gyökere abban rejlett, hogy a fiút ez az egész egyáltalán nem érdekelte. Nem akarta vezetni a céget, nem érdekelte az üzlet, a gazdaság. Édesapja kedvéért vette át, de halálra unta magát minden egyes nap.
Daeho pedig kezdett teljesen kimerülni, a fiú pesztrálása felemésztette minden energiáját. Most is legszívesebben itt hagyott volna csapot-papot mindent, és hazament volna, de hálás volt Donghae édesapjának a belé vetett bizalomért, és ezt szerette volna a lehető legjobb tudása szerint meghálálni.
Így hát lehunyta a szemét, és elszámolt tízig, miközben próbált egyenletesen lélegezni.
- Donghae, kérlek – szólalt meg gyengéd hangon. – Már nincs sok ember hátra.
- Rendben – lengette meg Donghae mintegy beleegyezése jeléül a bal kezét a levegőben.
Deaho megköszörülte a torkát, mire Donghae felemelte a fejét az asztalról, és széles mosolyt varázsolt az arcára.
- Így jó? – szűrte ki a szavakat fogai közül, miközben arckifejezése egy pillanatra sem változott meg.
Daeho úgy döntött, jobban jár, ha inkább nem is reagál rá semmit, kinyitotta az ajtót és behívta a következőt jelentkezőt.
- Lee Hyukjae, kérem fáradjon be.
- Jó napot kívánok – hajolt meg a fiú mélyen.
Donghae kíváncsisága felélénkült a magas, szőke hajú fiú láttán. A sötétkék öltöny remekül állt rajta, kiemelve karcsú alakját. És bár arca komoly volt, Donghae észrevette a szemében meghúzódó vidám pajkosságot, nem beszélve annak gyönyörű szép, mogyoróbarna színéről, amelyben akaratlanul ugyan, de egy pillanatra elveszett. Megrázta a fejét, csodálkozva önön reakcióján. Valamiért szimpatikus volt neki ez a srác, és ha egyszer valami felkeltette Donghae érdeklődését, azt többé nem engedte kicsusszanni a kezei közül.
- Felvéve – közölte egyszerűen Donghae, felállt, és megindult a teremből kivezető másik ajtó felé.
- Na, de Donghae – kiabált utána Daeho -, hisz szinte semmit nem tudunk róla.
- Ja, tényleg – vakartan meg zavarában a fejét, vigyorogva Donghae. – Mi a kedvenc sportod?
- Foci – válaszolta bizonytalanul Hyukjae, nem éppen erre a kérdésre számított.
- Na most már tudunk róla valamit – mosolygott elégedetten Donghae, majd újra megfordult, de Deaho dörgő hangja, megfagyasztotta ereiben a vért.
- Lee Donghae!
- Jól van, jól van – mormogta amaz, majd visszasétált az asztalhoz és duzzogva levetette magát a székre.
Aztán tekintete újra az előtte álló fiúra tévedt, és ettől egy kissé megnyugodott. Volt valami ebben a szőke hajú srácban, a kisugárzásában, ami egyszerre keltette fel az érdeklődését és nyugtatta meg.
Ellenben szegény fiú semmit se értett már. Ő csak egy sima állásra jelentkezett, most pedig úgy érezte mintha valami diliházba csöppent volna.
És ez a srác lenne a főnök? Inkább nézett ki retardált hülyegyereknek, mint komoly cég vezetőnek. Pedig a bácsikája, mennyire mondogatta neki, hogy ez milyen híres vállalat, és hogy ha egyszer itt állást kap, akkor megcsinálta a szerencséjét egész életére... Pfff, szerencséje lesz, ha maradandó lelki sérülés nélkül megússza ezt a találkozót.
És különben is, mit bámulja ennyire ez a srác? De mindezek ellenére, a fiú felkeltette kíváncsiságát. Még saját magának se tudta megmagyarázni, de minden hülyesége ellenére valahogy mégis csak szimpatikus volt neki. Volt valami benne, ami vonzotta. Nem tudta megmondani mi az, egyszerűen csak érezte.
- Szóval, khm – köszörülte meg a torkát Donghae. – Milyen suliba jártál?
- A Szöuli Nemzeti Egyetemre. Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem.
Donghae oldalra pillantott Daehora, mintha csak azt kérdezné: És ez most nekünk jó?
A férfi aprót bólintott, mire Donghae mosolyogva fordult vissza Hyukjae felé.
- Nem akarsz a személyi asszisztensem lenni? – tette fel váratlanul a kérdést.
Nehéz lett volna megmondani, hogy Hyukjae vagy Daeho lepődött-e meg jobban.
- Én... – kezdett neki Hyukjae, fogalma se volt mit is válaszoljon, ő nem ezért jött ide.
- Donghae, mi most a külkereskedelmi osztályra keresünk valakit – figyelmeztette kedvesen Daeho a fiút.
- Nem baj. Oda majd keresünk mást. Különben is, nem te panaszkodsz mindig Daeho, hogy az agyadra megyek?
- Én ilyet sosem mondtam, csupán annyit jegyeztem meg, hogy több figyelmet szentelhetnél a cég ügyeinek.
- De ha egyszer olyan unalmas - nézett a férfira, tekintetében a világ összes fájdalmával.
- Az élet nem mindig a mi kedvünk szerint alakul.
- De az enyém igen - vigyorgott Donghae.
- Ja, egyesek igen csak mázlisták - mormogta Daeho.
- Na de térjünk vissza Hyukjae-hoz. Akkor elfogadod az állást? - nézett a fiúra.
- Igen - válaszolta amaz határozottan. Nem tudta, hogy fog alakulni ez az egész, de valami azt súgta neki, itt a helye.
- Na akkor ezt meg is beszéltük. Daeho majd elmagyaráz mindent.
- Kivéve, azt az apróságot, hogy fogalmam sincs mi lesz az úr feladata - jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Daeho, de épp csak annyival, ami még nem számított tiszteletlenségnek.
- Nekem fog mindenben segíteni. Amit kérek azt megteszi.
- Inas lettem? - nyíltak tágra Hyukjae szemei.
- A babysitter találóbb kifejezés - kuncogott Daeho.
- Elég legyen! - nézett rá Donghae megrovóan.
- Holnap reggel 8-ra jöjjön be az irodámba, akkor mindent megbeszélünk - mosolygott kedvesen Hyukjaera Daeho.
- Értettem, uram.
- Na akkor ezzel is megvolnánk - állt volna fel ismételten Donghae, de Daeho megint szélsebesen lehűtötte a kedélyeit.
- De még mindig nincs senki a külkereskedelmi osztályra, ezt ne feledd.
- Ahj, akkor folytatnunk kell?
- Bizony.
- Remélem megéred ezt a nyűglődést - vetett egy éles pillantást a fiúra.
- Mindent megteszek, hogy jól végezzem majd a munkámat, uram. 
- Nagyon helyes, ezt el is várom. Na, Daeho hívd be a következő jelentkezőt, essünk gyorsan túl rajta.
- Akkor még egyszer köszönöm. Viszontlátásra, uram - hajolt meg búcsúzóul Hyukjae. 
Miközben hazafelé gyalogolt, azon gondolkodott vajon tényleg jól döntött-e mikor igent mondott.
- Mindegy, most már nincs visszaút - nézett fel a kéken ragyogó égre. - Hozzuk ki magunkból a legjobbat, lendítette kezét a magasba, mintha csak a nappal pacsizna egyet.