7. rész - Aggódás, szeretet, furcsa érzések

   Hosszú percekig nem történt semmi.
   - Mi lesz már? - fakadt ki Jonghyun, mikor már végképp nem bírta tovább, ezt az idegőrlő, hosszú várakozást.
   - Nyugi, most már biztos mindjárt kijön az orvos - igyekezett csillapítani a fiú idegességét Taemin.
   - Igen. Biztosan. Sajnálom - hajtotta le a fejét Jonghyun.
   - Nincs miért bocsánatot kérned. - Taemin még jobban magához húzta a kimerültség határára került barátját. - Mindannyian aggódunk - tette hozzá halkan. Erőtlen hangja lágyan csengett a kihalt, hosszú folyosón, és volt benne valami, ami nyugtatólag hatott rájuk, Minho legalábbis így érezte. Apró mosoly suhant végig arcán, látva, hogy Taemin mennyire felnőtt módjára viselkedik ebben a nehéz helyzetben.
   Heechul elmosolyodott, talán mégse olyan rosszak, mint amennyire gondolta, és Leeteuk dicsérő szavai sem voltak túlzások. Megszorította szerelme kezét, jelezve, hogy mellette áll, és számíthat rá. A fiú hálás pillantást vetett rá, jólesett, hogy Hee ebben a pillanatban vele van, a gyomra még mindig le fel liftezett az idegességtől.
   Gondolataiból egy csikorgó hang térítette vissza a valóságba, a műtő ajtaja kinyílt. Nem sokkal később, egy fehér köpenyes orvos lépett ki rajta. A fiúk abban a pillanatban mind odaszaladtak, körülvették a férfit, majd Onew megkérdezte azt, ami most mindannyijuk fejében ott cikázott.
   - Hogy van Key?
   - Nyugodjatok meg - mosolyodott el az orvos. - A műtét jól sikerült, a barátotok rendbe fog jönni. Most felvisszük az intenzív osztályra. Nemsokára felébred az altatásból, akkor beszélhettek vele egy kicsit.
   A fiúk boldogan mosolyogtak egymásra. Jonghyun szemeiből patakokban folytak a könnyek, de ezek most az öröm és a megkönnyebbülés könnyei voltak.
   - Nagyon szépen köszönjük, doktor úr! - hálálkodtak az orvosnak, aki egészen zavarba jött a sok hajlongástól.
   - Látod, megmondtam én, hogy minden rendben lesz - mosolygott boldogan barátjára Taemin.
   - Igen, igazad volt Minnie - adott egy puszit a fiú arcára. - Köszönöm, hogy végig tartottad bennem a lelket.
   - Erre valók a barátok, nem igaz?
   - De bölcs lett itt hirtelen valaki.
   Minho kijelentésére mindenki nevetésben tört ki, kivéve az érintett személyt, aki szokásához híven megint durcásan a magasba emelte orrocskáját, egész addig, amíg nem kapott a másik arcára is egy hatalmas, cuppanós puszit. Ekkor piros színezetet kapott igencsak sápadt arcocskája, és Minho bocsánatkérő biccentését is mosolyogva viszonozta.
   A műtő ajtaja újra kinyílt, és kitolták rajta Keyt. A látvány mindannyiukat megviselte. Bár az orvos jó hírekkel szolgált az előbb, de barátjuk színtelen, már-már hamuszürke arcát meglátva összeszorult a gyomruk. Annyira gyengének és erőtlennek tűnt, ahogy ott feküdt mozdulatlanul.
   Néma csendben követték az ápolókat egészen a liftig, itt azonban elváltak az útjaik, és lépcsőn mentek fel a harmadik emeletre. Felérve újra csatlakoztak Key-hez, akit aztán betoltak az egyik kórterembe. Tanácstalanul álltak meg az ajtónál, nem tudván, hogy bemehetnek-e vagy itt kint kell várniuk. Ám ekkor egy nővér sietett a segítségükre.
   - A barátjuk?
   - Igen. Most műtötték, és nem tudjuk, hogy bemehetünk-e már hozzá? - tette fel a kérdést Onew a többiek helyett is.
   - Egy ideig még biztosan aludni fog, addig inkább várakozzanak idekint. - Jonghyun szomorúan szegte le a fejét a hír hallatán, szeretett volna már kedvese mellett lenni, akkor is, ha Key még alszik, biztos volt benne, hogy a fiú megérezné jelenlétét, és az jó hatással lenne rá. - Rendben van, egy valaki bemehet - nézett egyenesen Jonghyunra.
   - Hallod, Jonghyun - bökte meg Taemin. - Bemehetsz.
   - Tényleg? - kapta fel boldogan a fejét. - Köszönöm - hajolt meg, majd besietett a kórterembe, ahol leült Key ágya mellé, aztán gyengéden kezei közé fogta szerelme kezét.
   - Nincs már semmi baj, hamarosan teljesen rendbe jössz. Ha kiengednek a kórházból, elmegyünk kettesben pihenni, csak te meg én. Jó lesz? Majd én ápollak, és vigyázok rád. Szeretlek Key. -Kezével végigsimított kedvese arcán, gyengéden tekintve a most oly törékenynek tűnő fiúra. Szemei könnyekkel teltek meg a gondolatra, hogy majdnem elveszítette őt, de aztán gyorsan megrázta a fejét; Key újra teljesen egészséges lesz, és most csak ez számít, erre kell koncentrálnia.   
   A többiek kissé arrébb vonulva várakoztak.
   - Kér valaki kávét? - hordozta körbe tekintetét a többieken Taemin.
   - Én kérnék egyet - jelezte Minho, majd Heechul is a magasba lendítette a kezét.
   - Akkor három lesz - összegezte Taemin, aztán elindult a kávéautomata felé.
   - Várj, megyek, segítek - sietett a fiú után Minho.
   - Én meg felhívom Key szüleit, ők még nem is tudnak a balesetről. - Onew elővette a mobilját, majd kissé arrébb vonulva tárcsázni kezdte Key nagymamájának a számát.
   - Heechul - fordult a fiú felé Leeteuk -, csak szeretném megköszönni, hogy itt vagy velem. Ez nagyon sokat jelent nekem.
   - Nincs mit megköszönnöd. Tudom, hogy néha hisztis vagyok, meg önfejű, na jó, sokszor, de mindig számíthatsz rám.
   - Tudom.
   - És akár hiszed, akár nem, én is aggódtam Key-ért. Örülök, hogy rendbe jön.
   - Angyal vagy - nyomott puszit Hee arcára.
   - A te angyalod - lehelt csókot Leeteuk ajkaira.
   Időközben Minho és Taemin visszaérkeztek a kávéval.
   - Tessék - nyújtotta át az egyik poharat Heechulnek Taemin.
   - Köszönöm.
   Onew is befejezte a telefonálást, és visszatért a többiekhez.
   - Beszéltem Key nagymamájával. Az mondta Key édesanyja megint gyengélkedik, az édesapja pedig üzleti úton van. Majd megpróbál eljönni valahogy, de mondtam, hogy nincs miért aggódnia, mi itt vagyunk és vigyázunk az unokájára. Megígértem, hogy amint Key magához tér felhívja.
   - Jól tetted. - Minho belekortyolt a kávéjába, miközben Taemin elnyomott egy ásítást. - Gyere, hazaviszlek - fordult a legfiatalabb felé.
   - De én még nem akarok menni! - ellenkezett Taemin.
   - Itt most úgyse tudunk mit tenni.
   - De miért pont én?
   Minho segítségkérő pillantást vetett Onewre.
   - Taemin, holnap is kell vigyáznia valakinek Key-re. Én és Jonghyun egész éjszaka fent leszünk, fáradtak leszünk reggelre, ti pedig majd jöttök felváltani minket. Frissen, üdén, hogy aztán jókedvre derítsétek Key-t. Rendben? - mosolygott a fiúra kedvesen.
   - Rendben - bólintott beleegyezően Taemin.
   - Köszönöm.
   - Akkor mi indulunk is. Sziasztok - köszönt el Minho.
   - Sziasztok! - intett Taemin.
   - Menjetek ti is srácok - lépett oda hozzájuk Onew. - Heechulnek is dolgoznia kell holnap. 
   - Biztos megleszel itt egyedül? - nyugtalankodott kissé Leeteuk.
   - Persze. És itt van Jonghyun is.
   - Rendben van, de ha bármi kell, szólj!
   - Megígérem.
   - Jó éjszakát.
   - Jó éjt, fiúk, és még egyszer köszönöm, hogy bejöttetek. 
   Onew ott maradt egyedül a kihalt kórházi folyosó szürke homályában.

   - Ez egész jól ment, Ryeowook - mosolygott a fiúra biztatóan Sungmin.
   - Köszönöm, de tudom, hogy sokat kell még tanulnom. És szólíts egyszerűen Wookie-nak. A barátaim mind így hívnak. Bár mi még csak most ismerkedtünk meg, szóval, ha nem akarsz, nem kell így szólítanod - beszélt zavarában össze-vissza Ryeowook.
   - Te pedig hívj csak Minnie-nek.
   - Rendben.
   - Készen is vagyok - kapcsolta ki a számítógépet Sungmin. - Indulhatunk?
   - Igen.
   - Jönnek érted? - érdeklődött mialatt mentek le a lépcsőn.
   - Igen. És te?
   - Én busszal meg metróval megyek haza.
   - Gyere velünk. Szívesen elviszünk.
   - Kösz, de nem akarok gondot okozni.
   - Á, nem gond. És mégiscsak kényelmesebb autóval.
   - Akkor hálásan köszönöm.
   Mire a bejárathoz értek, meg is érkezett az autó. Ryeowook beszélt a sofőrrel, majd miután beültek, Sungmin megadta a címét. Egy ideig csak csendben ültek egymás mellett, végül Sungmin törte meg a csendet.
   - És mondd csak, mindig énekes akartál lenni?
   - Amióta az eszemet tudom. Már egészen kicsi korom óta imádok énekelni. Szerencsére a szüleim támogattak benne, így minden energiámat az éneklésre fordíthattam. Na, és te? Neked a rádiózás volt az álmod?
   Sungmin izegni mozogni kezdett a fekete bőrülésen, kissé kínosan érezte magát. Nem szívesen vallotta volna be, hogy eredetileg ő is énekesnek készült.
   - Hát nem ez volt az első álmom, de nagyon imádom csinálni.
   - Igen, ez látszik is rajtad.
   Az autó egy bukkanóhoz ért, kicsit megemelkedett, és dobott egyet a hátsó részén, aminek következtében Sungmin feje és felsőteste Wookie ölében landolt.
   - Bocsánat - kért elnézést miközben felült. Ő maga sem értette mitől jött ennyire zavarba, érezte, ahogy arcát elönti a pír.
   - Semmi baj, nem a te hibád - mosolygott rá Ryeowook.
   Sungmin csak biccentett, és örült, hogy a kocsit borító jótékony félhomályban a másik most nem láthatja az arcát. Pár perc múlva meg is érkeztek, így hallgatásuk nem vált kínos csenddé.
   - Köszönöm, hogy hazahoztatok.
   - Nagyon szívesen.
   - Jó éjszakát - köszönt el Sungmin, majd kiszállt az autóból.
   - Jó éjszakát - búcsúzott el Ryeowook is.
   Sungmin megvárta míg eltűnik az autó a sarkon, majd bement a házba. Csodálkozva állapította meg, hogy senki nincs otthon. Ledobta magát a nappali kanapéjára, és igyekezett rendbe szedni gondolatait.

   - Azt hiszem ennyi elég volt - tiltakozott Eunyhuk mikor főnöke felvetette, hogy igyanak meg még egy üveg sört.
   - De hát fiatal még az éjszaka, és alig ittunk - ellenkezett Donghae, de akadozó nyelve másról tett tanúbizonyságot.
   - Szerintem pedig épp eleget. És különben is holnap dolgoznunk kell.
   - Maximum neked - vigyorgott Donghae. - Én vagyok a főnök, bármikor kivehetek egy szabadnapot.
   - De jó egyeseknek - mormogta maga elé Eunyhuk.
   - Mit mondtál?
   - Csak helyeseltem.
   - Szóval igyunk még egyet, jó?
   - Tényleg nem kéne többet innunk.
   - De hisz te alig ittál!
   - Nem is szoktam. Te viszont már épp elég sört döntöttél magadba. Daeho ki fog ezért nyírni.
   - Daehot majd én elintézem, miatta nem kell aggódnod.
   - De a barátaim már biztosan aggódnak miattam, későre jár.
   - Akkor hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy jó kezekben vagy.
   - Menjünk inkább Donghae - kérlelte a fiút, de úgy tűnt az nem mutat rá túl nagy hajlandóságot.
   - Akkor legalább játsszunk még egy menetet - nézett rá édes kutyaszemekkel, és Eunhyuk érezte, ahogy egyre inkább csökken minden ellenállása. Azok a szemek, mintha megigézték volna. Nem tudott ellenállni azoknak a gyönyörű barna szemeknek.
   - Na jó, de ez az utolsó! - Eunhyuk igyekezett határozott lenni, de Donghae gyermeki örömét látva, ez igencsak nehéznek bizonyult.
   Csak kerüld a tekintetét.
   Annak ellenére, hogy Donghae-nak láthatóan már koordinációs problémái is voltak az elfogyasztott alkohol hatásának eredményeként, még így is csak igen szoros küzdelem árán sikerült legyőznie a fiút. És ez volt az egyetlen győzelme egész este.
   - És most indulás!
   - Rendben van. - Donghae elszontyolodott képpel indult el a bárpult felé, hogy kiegyenlítse a számlát. Ezalatt Eunhyuk taxit hívott, és azon morfondírozott, hogy Donghae képes lesz-e egyedül bemenni a lakásba, vagy kísérje haza.
   - Készen vagyok - jelent meg mögötte az említett személy, arcán hatalmas, bárgyú mosollyal.
   - Hívtam taxit, nemsokára itt lesz.
   - Hazakísérsz, ugye?
   - Kénytelen leszek.
   - Jó fej vagy, Hyukjae.
   - Tudom.
   Nemsokára megérkezett az autó, Donghae bemondta a címet egy hatalmas ásítást követően.  
   Miközben utaztak Eunhyuk egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Donghae teljesen nekidől, feje pedig a vállára borul.
   Milyen békés mikor alszik. És milyen szép... Te jó ég! Mikre gondolok én?
   Megrázta a fejét, és az út hátralévő részében tekintetét mereven az előttük haladó jármű hátsó ablakára szegezte.
   - Hé, Hae, ébredj - rázogatta gyengéden a fiút, miután megérkeztek.
   - Mi az, már otthon vagyunk? - dörzsölte szemeit Donghae.
   - Te már igen.
   - Az jó, szörnyen elálmosodtam. Akkor holnap találkozunk. Jó éjt - szállt ki az autóból.
   - Jó éjt!
   - Hyukjae, olyan puha a vállad, akár egy párna. Jó volt pihenni rajta - azzal Donghae becsapta a kocsi ajtaját.
   Eunhyuk néhány pillanatig döbbenten ült, majd szólt a sofőrnek, hogy indulhat.