5. rész - Jelen, jövő, múlt. Fájdalom, vágy, bilincs.

- Leeteuk, Leeteuk - futott a fiú felé mosolygó arccal Onew. - Képzeld, az SM Town keretében Kínába megyünk, aztán meg Thaiföldre. Olyan izgatott vagyok.
- Ez nagyszerű hír! Annyira örülök nektek.
- Köszi.
- És megvan már a koncertek dátuma?
- Igen, szeptember 13 és február 7.
- Addig még van idő. Nekem is kell majd mennem?
- Kell? - szomorodott el hirtelen Onew arca. - Ezt úgy mondott mintha nem szeretnél velünk lenni, és csak kényszerből tennéd.
- Ahj, Onew, tudod, hogy ez nem így van. Imádok veletek lenni, és hálás vagyok a sorsnak, hogy a ti asszisztensetek lehetek.
- Na így már mindjárt más! - ragyogott fel újra Onew mosolya. - Különben is, te nem is munkatárs vagy már, hanem szinte csapattag, és barát - pirult bele kissé az utolsó szóba.
- Ezt én is pontosan így érzem! - erősítette meg Leeteuk a másikat érzéseiben.
Onew nagyszerű vezető volt: kedves, mosolygós, vidám, felelősségteljes srác. Kellemes személyisége rögtön első alkalommal megnyert magának minden embert. Rengeteget dolgozott, mindent megtéve a csapat sikeréért. Társai mindenben számíthattak rá, a végsőkig kiállt értük, de ugyanez visszafelé is igaz volt. Komolyan vette a munkáját, és keményen dolgozott, de megvolt benne a vidámság, és a játékosság is. Ugyanúgy benne volt a bolondozásokban, akárcsak a többiek, de jó érzékkel húzta meg a határt, és fogta vissza őket, anélkül, hogy ünneprontónak tűnt volna, vagy elvette volna a jókedvűket.
- Akkor jó! Gyere, együnk valamit - indult el a fiú. - Meghívlak!
- Kösz, Onew.
- Na, és mihez lenne kedved?
- Hmmm, nem is tudom - állt meg egy pillanatra Leeteuk. Fejét kissé oldalra billentette, és láthatóan nagyon mélyen elgondolkodott eme fontos kérdésről.
- Mikor voltunk múlthéten azon a tv felvételen, az egyik staffos ajánlott egy éttermet, ahol isteni barbecue-t készítenek - csillant fel szeme a hirtelen jött ötlettől, majd elővette telefonját, és nyomogatni kezdte rajta a gombokat. - Pedig tudom, hogy elmentettem valahova a címet...Na meg is van! Nincs is messze innen. Mit szólsz hozzá, Onew? Kipróbáljuk?
- Nekem tetszik az ötlet. Menjünk.
- És velem mi lesz? Engem itt hagytok? - szólalt meg ekkor egy kissé nyafogós, ugyanakkor mérgesnek is tűnő hang a hátuk mögül.
- Dehogy hagyunk! Nyugodtan velünk jöhetsz - fordult a fiú felé mosolyogva Onew.
- Hyuuung! Ti vagytok a legjobbak! - ugrott amaz Onew nyakába.
- Taemin, szállj le rólam! - próbált Onew nevetve kibontakozni a legkisebb öleléséből, mire az csak még szorosabban nyalábolta át a nyakát. - Minnie, megfojtasz!
- Bocsánat - engedte el végre hyungját, majd Teukhoz lépett, aki ösztönösön hátrálni kezdett a fiú ölelő karjai láttán, de számára se volt menekvés.
- Na, most már akkor tényleg indulhatunk - lépett egyet előre Onew, de ekkor egy újabb panaszos hang ütötte meg a fülét.
- Cöh! Na szép! Minket meg lazán itt hagynak! - És ez a hang most kétségtelenül nagyon mérges volt.
- Nem is tudom, hogy juthatott eszembe ilyen főbenjáró bűn - sóhajtott fel Onew, és úgy érezte, ahogy a tüdejéből kiáramló levegő, úgy szállnak az esélyei is egyre messzebb, hogy valaha még eljut abba az étterembe.
- Jonghyun, ne morogj már megint. Ugyan miért kéne nekünk mindig mindenhova együtt mennünk? - nézett rá megrovó tekintettel kedvese.
- Hát, azt mindjárt sejtettem, Key, hogy te inkább Jonghyunnal akarnál kettesben maradni, mint mindig! - nézett a fiúra lángoló tekintettel a legkisebb.
- Én nem úgy értettem Taemin - próbált volna Key magyarázkodni, de már késő volt. Minnie sértődötten nézett el a másik irányba. - Én csak arra gondoltam, hogy nincs abban semmi rossz, ha csak így hármasban akartok együtt enni - tette hozzá még halk hangon.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, és Jonghyun haragjának céltáblája immár Taemin volt, illetve a fiú újabb hisztije.
Nem hiszem el, hogy már megint ezt teszi. Pedig tudja, hogy ez mennyire rosszul esik Key-nek, mégse bírja megállni, hogy ne szóljon be neki. Ráadásul barátok. Kutya legyek, ha értem ennek a fiúnak a gondolkodásmódját.
Key-re nézett, aki bánatos tekintetével a földet pásztázta, miközben cipője orrával lyukat próbált ütni az előtér kemény kerámialapjába. Keze már megindult, hogy átölelje a fiút, de aztán hirtelen megtorpant, rájött, jobb, ha most mégsem teszi. Taemin felé sandított, de a fiú még mindig nem változtatott az előbb felvett testtartásán.
Az igazság az volt, hogy nem tudott igazán haragudni rá. Amikor kiderült, hogy ők öten alkotnak majd egy bandát, összeköltöztek, és elkezdtek felkészülni a debütálásukra. Taemin, aki még csak középiskolás volt ekkor, a legfiatalabb volt közülük. Neki volt a legnehezebb elszakadni otthonról, a szüleitől, a barátaitól. Ám ők ketten a kezdetektől fogva remekül kijöttek egymással, és egy idő után a hyung kifejezésnek valódi tartalma lett, és Taemin úgy érezte, mintha Jonghyun tényleg a bátyja lenne. Szinte minden idejüket együtt töltötték, és Taemin minden problémájával a fiúhoz fordult. Ezért is fájt neki annyira, amikor ők ketten Key-vel összejöttek. Taeminre innentől kezdve kevesebb ideje jutott, és ezt a fiú nagyon rosszul viselte. Ő csak magának szerette volna Jonghyunt, és nem akart rajta senkivel sem osztozkodni. Taemin Key-t is nagyon szerette, és szerencsére az azóta eltelt fél év alatt javult a helyzet, de Minnie néha még most is ki-kibukott. Szerencsére Minho pátyolgatni kezdte a maga módján, és mindig tudta, hogy tegye rendbe a fiút.
Most is igazán itt lehetne, hol kódorog ilyenkor ez a srác?
Jonghyun gondolatmenetét Onew gyomrának korgása zavarta meg, amelyet tisztán hallott, annak ellenére is, hogy a másik eléggé messze állt tőle.
- Menjünk már enni, éhen halok! - szorította Onew mindkét karját gyomrára.
- Máris indulunk - nyugtatta meg Leeteuk, majd Key-ék felé fordult. - Akkor jöttök ti is? 
Jonghyun kérdően Key-re nézett, akinek fogalma se volt, mit válaszoljon.
- Persze, hogy mennek. Majd én elviszem őket. Úgyse férünk be mindannyian egy autóba - bukkant fel hirtelen a semmiből Minho.
- Akkor te meg velünk jössz, Taemin - szólt neki oda Leeteuk, azzal elindult az ajtó felé, Onew pedig lelkesen követte, most, hogy végre esélyt látott rá, hogy még ebben az életben ételhez juthat.
- Te pedig tartogasd a durcáskodást a rajongóknak, a fellépésekre - lépett oda Minho Taeminhez, egészen közel hajolva a fiú arcához, egyenesen szemeibe mélyesztve tekintetét. - Irtó szexi vagy ilyenkor, ugye tudod? - vetett rá csábos pillantást.
- Te meg hülye vagy! Inkább a hölgy rajongóidnak hagyd meg ezt a dögös nézést! - lökte el magától mérgesen a fiút, és Leeteukék után sietett.
Minho felnevetett. Imádta ilyenekkel szívatni Taemint. Bár Onew-t egy kicsit sajnálta, most biztos egész úton puffogni fog neki.

- Nos, ma megtudjátok, melyik lesz a következő darab, amit színpadra állítunk. Ez pedig nem más... mint a Hamlet.
A rendező, Ilsung kijelentésére elégedett morajlás futott végig a színészek között. Nem ez volt az első eset, hogy Shakespeare művet adnak elő, szerették az angol író drámáit.
- És akkor most jöjjön a szereposztás. Junghwa játssza Hamlet szerepét, Eunsun Opheliat, Heechul Horatiot, Hamlet barátját...
Heechul kissé csalódott lett a hír hallatára, jobban örült volna, ha a főszerepet játszhatja el, de gyorsan elhessegette negatív gondolatait. Végül is, Horatio szerepe se olyan rossz.
Remélte, hogy egyszer eljön az ő ideje is, és ha most jól teljesít, akkor talán a következő színdarabban már tényleg főszerepet játszhat. Bár, ami igazán nagy álma volt, az egy filmszerep. Szívesen kilépett volna a színházak világából, hogy a filmvásznon is kipróbálhassa magát. De ez egy ideig még biztosan várat magára. Előbb itt kell megmutatnia, mit tud. Csakhogy Heechul nem volt éppen az a türelmes fajta ember.
- Gratulálok, Hee - ment oda hozzá a megbeszélés után egyik jó barátja, Yongson. A fiú szintén színész volt, de korántsem olyan tehetséges, na, meg elégedetlen fajta, mint Heechul.
- Kösz, Yongson.
- Nem tűnsz maradéktalanul boldognak.
- Szívesen eljátszottam volna Hamlet szerepét, na de majd legközelebb. Addig is nézzük meg magunknak ezt a Horatio gyereket - nevette el magát Heechul.
- Remekelni fogsz a szerepedben!
- Ez nem is volt kérdéses - szegte fel fejét a fiú. Így oldalprofilból még gyönyörűbb volt, már ha ez egyáltalán lehetséges. - Gyere együnk valamit Yongson.
- A szokásos helyre?
- Aha.
A két fiú mosolyogva lépett ki a színház kapuján, a szikrázó nap fénye csak még szebbé tette az előttük kibontakozó várost.

- Oké, most már megvagyok nagyjából a felével, tarthatnánk egy kis szünetet? Ehetnénk végre valamit, éhen halok - nézett kérlelően Hyukjae-ra.
- Hmmm - gondolkodott el amaz.
- Légyszíves - nézett rá kiskutya szemekkel Donghae.
- Jól van. Végül is egész jól állunk.
- Ha azt vesszük eddig mennyit dolgozott, akkor fantasztikusan - súgta Hyukjae fülébe Daeho, hogy Donghae még véletlenül se hallja meg.
Még a végén elbízná magát - mormolta maga elé.
- És hova menjünk ebédelni? - kérdezte izgatottan Donghae, örült annak, hogy végre kiszabadulhat egy kicsit az iroda unalmas, szürke falai közül.
- Én rád bíznám magam, az a palacsintázó is szuper hely volt - lelkendezett Hyukjae.
- Akkor elviszlek titeket egy jó kis étterembe.
- Én sajnos ki kell, hogy hagyjam, még el kell intéznem egy-két dolgot - sajnálkozott Daeho.
- De aztán te is egyél valamit. Vagy hozzunk neked ebédet az étteremből?
- Nem, kösz, megoldom. Majd átugrom ide, az egyik közeli kajáldába.
- Rendben. Akkor gyere, menjünk Hyukjae.
A két fiú lement a lifttel az épület parkoló szintjére. Hyukjae újra megcsodálta a gyönyörű szép autót mielőtt beszállt. Majd elindultak, az egyenlőre még csak Donghae által ismert cél felél. Nem telt sok időbe, és oda is értek az étteremhez.
- A bulgogijuk mennyei, meg kell kóstolnod - dicsérte Donghae miközben leparkolta az autót.
- Ha te mondod! Megbízom az ízlésedben - szállt ki az autóból Hyukjae, majd elindultak a bejárat felé.
- Annyeonghaseyo - köszöntek mikor beléptek az étterembe. Egy kedves kis öreg hölgy sietett eléjük. - Ebédelni szeretnénk - hajolt meg Donghae.
- Tessék parancsolni, erre jöjjenek - indult el a hölgy előttük, odakísérve őket egy szabad asztalhoz.
Miután leültek, a hölgy átnyújtott neki két étlapot.
- Köszönjük, de már tudjuk mit kérünk - adta vissza őket Donghae. - Két adag bulgogit kérnék, meg egy kancsó zöld teát.
- Egy kis türelmet kérek. Máris hozom.
- Köszönjük szépen.

Miután magukra maradtak Hyukjae körbenézett. Az étterem nem volt túl nagy, csupán néhány asztal és szék fért el bennük. A falakat vidám történeteket ábrázoló festmények borították, kellemes érzetet keltve az emberben. Az asztalokat borító terítőkön látszott, hogy kézzel varrták őket, bizonyára saját készítésűek voltak.
- Szeretem az ilyen kis családias hangú éttermeket. Na meg a házi kosztnál nincs is finomabb - mosolyodott el Donghae.
- Nagyon barátságos hely. De mondd csak, hogy bukkansz rá ezekre az éttermekre? Úgy értem... - hallgatott el zavartan Eunhyuk.
- Miért nem drága luxus éttermekben eszek, holott megtehetném? - fejezte be a fiú mondatát Donghae. - Mert sokkal jobban szeretem az olyan helyeket, ahol tényleg figyelnek a vendégre, ahol az ételeket szeretettel készítik, és nem csak szalagsoron, mint valami gyárban, csak azért, hogy minél több vendéget szolgálhassanak ki. Az ilyen, családi tulajdonban lévő helyeknek mindig van valami különös varázsuk, nem gondolod?
- Igazad lehet - helyeselt Hyukjae. - Be kell vallanom nagyon más vagy, mint gondoltam.
- Bizonyára nem ilyennek képzelted egy nagy vállalat vezetőjét.
- Hááát...nem teljesen. Bár még egyet sem ismertem ezelőtt.
- Tudod nehezen viselem a kötöttséget. Tudom, hogy nagyon sokszor viselkedem gyerekesen - nevetett fel zavartan Donghae. - Talán Daeho mesélt róla, hogy eredetileg nem én vezetném a céget, hanem a bátyám.
- Igen, említette. Aztán másképp alakultak a dolgok, de azt nem mondta miért.
- A testvéremmel mindig is jóban voltunk, habár nem tudtam annyi időt tölteni vele, mint szerettem volna. Ő volt az elsőszülött fiú, így már kiskorától kezdve szigorú nevelésben részesítették. Felkészítették, hogy egy nap majd átvegye a családi vállalkozást, amely már akkor sem volt kicsi. Én sosem nehezteltem emiatt a bátyámra, nem volt emiatt nézeteltérésünk. Őszintén szólva nem is vágytam rá, hisz így szabadon élhettem, és szinte azt tehettem, amit csak akartam. Apámnak egyetlen kikötése az volt csupán, hogy ne tegyek semmi olyat, ami kínos lenne, vagy szégyent hozna a családra. Mindkettőnket nagyon szeretett, engem sem tekintett kevesebbnek, vagy hanyagolt el, csak azért mert másodszülött fiú voltam. És bár néha úgy éreztem a bátyám tart egy kis távolságot velem szemben, jó viszonyban nőttünk fel.
Aztán eljött az idő, mikor bátyámnak ideje volt megházasodnia. A lány, akit kinéztek neki, nagyon jó családból való volt, és vállalataink kölcsönösen segíteni tudták egymást. Én elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki szerelem nélkül házasodjon meg, de bátyám számára ez egyáltalán nem volt furcsa. Gondolom azért, mert már kiskorától fogva ezt nevelték belé. Így hát először eljegyezték egymást, aztán később össze is házasodtak. És bár nem szerelemből köttetett frigy volt, de hamar megkedvelték egymást a lánnyal, aki nagyon kedves, és igencsak szép volt, és egyáltalán nem volt elkényeztetett. Csak egy probléma volt vele, az, hogy egyke volt. Így bátyám lett a családja cégének örököse. És mivel bár a két vállalat kölcsönösen kiegészítette egymást, de összevonni nem lehetett, ezért apám kinevezett a mi cégünk örökösének.
Az életem egyik napról a másikra megváltozott. Le kellett mondanom mindenről, amit addig szerettem. Egy vállalat leendő örököse, nem járhat vad bulikba hajnalig, és nem motorozhat ismeretlen utakon, bele a vak éjszakába. Egyre több kötelezettségem lett, és egyre kevesebb szabad időm. A barátaim elmaradoztak mellőlem, hisz akárhányszor hívtak, mindig vissza kellett utasítsam őket. Helyette új emberek mondták magukat barátaimnak, akikkel többnyire csak politikáról, meg gazdaságról lehetett beszélni. Szép lassan megfosztottak a szabadságomtól, amely annyira fontos volt számomra. És már a bátyám se volt velem, egyedül maradtam. Egyedül Daeho az, akire számíthatok, bár bizonyára neki is rég elege van már belőlem, ami nem is csoda, hisz szegény férfinek csak megnehezítem az életét - nevetett fel keserűen. - Na, de eleget beszéltem, együnk inkább.
Hyukjae még csak fel sem tudott ocsúdni az imént elhangzott szavakból, az öregasszony máris lerakta eléjük az ételt, ők pedig nekiláttak enni. Az étel fenséges íze elvonta Hyukjae figyelmét egy kis időre, és jóízűen ette egyik falatot a másik után. Az ebéd alatt nem szóltak egy szót sem. Miután végeztek, Donghae fizetett, és elindultak vissza a céghez.
Hyukjae óvatosan oldalra sandított, Donghae egyenesen az útra szegezte tekintetét, szája körül apró mosoly játszadozott. Hyukjae fejében még mindig egymás kergették a gondolatok, egyre csak azon járt az esze, amit a fiú mondott neki az ebéd alatt. Úgy érezte most már egy kicsit jobban megérti őt, a viselkedését, és biztos volt benne, hogy sokkal több van a fiúban, mint, amit megmutat nekik, mint, amit egyáltalán ő gondol magáról.